RÉGI TÁNCOSAINK ÍRTÁK

Az Ördögborda eszenciája Balánbánya, egy eldugott bányász település a fészke a sok éve működő, sok vidéket bejárt Ördögborda néptáncegyüttesnek, amely fészekaljából sok néptáncot és népzenét szerető ember kirepült már, mindenki Csaba bácsijának köszönhetően. Sándor Csaba Lajos sok év alatt szívta magába, és vált életének tüzévé egy elmúlt világ népi kultúrájának ereje. Ezt a részben megörökölt és tanult tudást adja át táncosainak, nem csak a ritmusra lépés titkát tanítva, hanem a tüzet átörökítve, már az óvodás gyerekekbe is. Ezekből az apró, csetlő-botló csemetékből, akiknek az „ugri-bugri ledobbant” is nagy kihívást jelent, váltak és válnak karakteres táncossá fiúk és lányok már sok éve. Egy-két év alatt, akik megérzik a tánclépések birtoklásának csodáját, olyan közösség tagjaivá válnak, ahol több történik, minthogy megtanulnak népzenére táncolni. Az együttes tagjai, a táncpróbákon, az edző táborokon, a táncos turnékon keresztül megtanulnak felelősséget vállani döntéseikért, tetteikért, elköteleződni egy közösség mellett, saját érdekeiket a köz elé helyezni, áldozatot hozni, szeretni és tisztelni a saját kultúrájukat és meglátni a szépséget a másságban. Az Ördögborda néptáncegyüttes lényegi eszenciáját megfogalmazni bármilyen színes is magyar anyanyelvünk, nagyon nehéz. Sem amíg tagja, sem miután már „kiöregedett” táncosa az együttesnek az ember, meg se próbálja szavakba önteni, csak egyszerűen érzi az Ördögbordás életérzést. Mik elegyednek ebbe az érzésbe? A tánc szeretete, az ősök tisztelete, a valahová tartozás érzése, az örökség büszkesége, a tudás hatalma, az átadás öröme, a különlegesség érzése. Az együttes létezésének alapját mindenkori tagjainak egyedisége és különlegessége és a köztük lévő összetartozás tudat, láthatatlan kapocs adja, ami nem csak a táncpróbákon köti össze a tagokat, hanem a próbaterem falain kívül is. Mindaz, aki ebben a közösségben nő fel, gyökereket kap és szárnyakat. Mindig lesz egy része a szívének, ami Balánbányához, az Ördögbordához, a népi kultúrához köti elszakíthatatlan gyökerekkel és mindig lesz egy része a szívének, amely a táncos évek alatt tanult meg hinni önmagában és szárnyalni.

Szabó Rita

Talán másodikos lehettem. Már nem is tudom. De azt tudom, hogy már első alkalommal éreztem, hogy ez az én világom. Rengeteg csodás dolgot kaptam a hosszú évek alatt, amíg együtt volt az első Elevenek és bár nagyon lemorzsolódtunk (ha jól emlékszem az utolsó két három évben amikor még táncoltam három vagy négy pár nagy Elevenek maradt csupán), de egy családdá váltunk. Szerencsések voltunk, mert amikor még kicsik voltunk is ott voltak mellettünk a nagy Ördögbordások. Eleinte mindig meg volt ez a balániak, domokosiak csoportosulás, de nem kellett sok idő, hogy a két csoport "össze nőjjön". Nagyon sokat segítettek nekünk a nagy Ördögbordások, főként az utazások, fellépések során. A velünk egykorúakkal pedig (és nem csak) csodálatos barátságok születtek, össze szoktunk. Hihetetlenek voltunk együtt. Ezt pedig egy csodálatos, fáradtságot nem ismerő, nagyon értékes és végtelenül szerethető embernek köszönhetjük. Úgy gondolom mindegyikünk harmadik szülője volt, aki aktívan részt vett a nevelésünkbe. A csapat, vagyis inkább csapatok megtanítottak minket az elfogadásra, a kölcsönös tiszteletre, egymás szeretetére, a kitartásra és még lehetne sorolni. Annyira várom mi lesz idén, mert bármikor újra kezdeném, és már biztos nem hagynám abba. Persze a páromra azért nagy szükség lenne.  Mit szólsz Bara Artúr?

Márton Kingának is ugyanúgy hatalmas köszönet, Ági néninek is, aztán Székely Áginak, Rigmányi Tündének. Olyan jó volt, hogy ezt leírni nem lehet.

Román Szidónia

Családunkban a zene mindig egy menedék volt, hiszen vigasztalt a bánatban, az ünnepeket szebbé tette, az örömöket kiteljesítette. Ha jól emlékszem negyedik osztály végén volt a város központjában gyereknapra egy előadás, ahol az unokatestvérem Kedves Emőke is táncolt és nézőként is annyira megérintett a tánc, hogy a húgommal együtt kezdtünk néptáncra járni.

A néptáncolás lehetősége gyerekként is szélesítette a látásmódomat, hiszen már nem csak énekelve fejezhettem ki az érzelmeimet, hanem a mozdulatok által eggyé válhattam teljesen a zenével, ami összehozott az őseimmel és egyúttal fejlesztette az önfegyelmet és az érzelmi intelligenciát is egyaránt. Számomra inkább adott, hiszen nem voltam nagy társasági ember, mindig a háttérben szerettem lenni, de így tartoztam valahová. Az együttessel felejthetetlen élményeket éltem át és közben együtt fejlődtünk: keményen gyakoroltunk és a turnékon learathattuk a kemény munkánk gyümölcsét, mikor a fellépés után örömkönnyekkel a szemünkben átélhettük a közös siker örömét. Néha tévedtünk, de tanultunk és megtanultunk csoportban lenni, elfogadni egymást. Számomra olyan élményeket adott a húgommal, melyeket az élet nem adhatott meg, de a néptánc által sokkal több kellemes emléket őrízhetek vele, mivel már nincs köztünk és e pár sort bátorkodom az ő nevében is írni.

Sebestyén Beáta

Rég volt nagyon az biztos, hogy mikor pontosan arra nem emlékszem. Gyönyörű évek értékes barátok -néha még többek is mint barátok. Büszke vagyok, hogy valaha ennek a csapatnak a tagja voltam. Millió puszi és ölelés.

Orbán (Péter) Csilla

1996, talán '97. Demeter (Szász) Andrea, akkori szomszédjány elhívott próbára, jó lesz, meglátod címen... Így kezdődött.

Aztán a nagy családot láttam meg benne, együtt felnőni annyi - meg annyi gyerek egyszerre, egyformán táncolt, nevetett, örült, sportolt, tanult, jó volt odatartozni.

Kezdődtek a koreográfiák, különböző típusú táncok, táncházak, országos/nemzetközi fesztiválok, táborok, hírnév, színvonal, életforma, egy örömforrássá vált.

Nevelő hatású ÉLET, Út, példaértékű pedagógus irányítása által, Aki lexikális tudása is elegendő volt mindenféle szituációban, kellő mennyiségű figyelmet szentelt ránk mind a mai napig, örök hála érte!

Majd 2003-tól a Köpicében folytattam pár évet, kisebb létszámmal, mint az Ördögborda csoportban, de a gyerekkorban szerzett élmény kellőképp motivált folytatni.

Majd 2013-tól Budapesten Bartók Néptáncegyüttesben, majd Göncöl NE., aztán 2015-től Grenfeelds NE. (áttértem ír tánctanulásra szintén Budapesten), 2017-ben görög tánctanulást is beiktattam.

Amikor a hegedűt/népzenét meghallom, a vérem is már táncol.

Veszíteni nem tudom mit veszítettem, de, ha nem emlékszem valószínű jelentéktelen, viszont azt tudom, hogy mit nyertem/kaptam, ha újrakezdhetném az biztos egy próbát sem hagynék ki és újra végig táncolnám az életem legalább ennyire.

Mihály Brigitta

Én már nem is tudom, hogy kezdtem el táncolni, csak azt, hogy imádtam a néptáncot Csaba bácsival.  Az a hangulat, mikor fellépésekre készültünk, azok a bulik, a fellépések után, felejthetetlen pozitív élmény volt. Én csak azt sajnálom, hogy nem tudtam jobban elmélyülni benne, hogy nem szakítottam elég időt a táncolásra. Nagyobb kislányomat járatom néptáncra (sajnos most a Covid miatt nem lehet) és ő is imádja.

Hajrá fiatalok! Táncoljatok sokat, mert táncolni öröm.

Both Gabriella

Ha jól emlékszem általános iskolában (már nem emlékszem hányadikosok voltunk) belépet az ajtón egy nagybajuszos bácsi és megkért menjünk el egy néptánc próbára. Engem ott teljesen megmérgezett (beismerem, nem volt túl jó ritmusérzékem, meg most sincs). Azután megalakult a Botorka, maj abbó lett az Ördögborda, imádtam minden próbát és fellépést. A legszebb és örök emlékem a "Vendégségben Budapesten" találkozó (sajnos csak egyszer kaptam lehetőséget részt venni rajta) volt. Itt utáltam meg egy életre a sima joghurtot, rengeteget megettünk belőle, és még sok mindenről lehetne mesélni az ott eltöltött tíz napról. Gyönyörű, sok szép emlékkel lettem gazdagabb. Ha most vissza lehetne utazni az időben biztos, hogy azokat az éveket választanám amikor még táncoltam. Azóta is a tánc egy nagy szerelem; sajnos felnőttként nem folytattam de érzem a hiányát a mai napig, ha népzenét hallok rögtön benne van a bugi a lábamba. A gyerekeim oviban néptáncoltak mind a ketten.

Kishugommal Szőcs Csillával sikerült megszeretteni a néptáncot és ő sokkal több évet töltött el ebben a „családban”, mint én, ami nagy öröm számomra is. Én sokat kaptam azáltal, hogy táncolhattam: egy kis összetartó csapatot (családot) sok-sok boldog percet, rengeteg nevetést, kirándulást, életre szóló élményeket. Soha egy percig nem bántam meg, hogy x évig ( most nem tudom pontosan hány év volt, rég volt) néptáncolhattam ebben a csoportban és köszönöm, hogy részese lehettem, és ez az életem feledhetetlen időszaka marad mindig.

Szőcs Orsolya

Én már nem emlékszem, hogy kezdtem, de alap volt, hogy menni kell. Nagyon sokat adott, az egész személyiségem ezután alakult, ördögbordás éveim alatt életre szóló barátságok jöttek létre, megtanultam szeretni, elfogadni, alázatosnak lenni, alkalmazkodni és még sorolhatnám. Sajnos kimaradt mára az életemből, de sok szeretett emberrel tartom a kapcsolatot azóta is.

Megtanultam nem bámulni hátrafelé az utcán, mert nagy eséllyel nekimehetek egy oszlopnak; na meg azt, hogy a magyar parlament nagy és ott el lehet veszni. Hálás vagyok ezekért az évekért és emberekért, sajnálom, hogy kimaradt az életemből, de bátran kijelentem: a tánc és a csoport nélkül nem váltam volna azzá, aki vagyok!

Vaslabán Csilla

Hát az úgy vót, hogy ötödikbe valamiféle előadást kellett bemutatni a szülőknek, és az osztályfőnök, Oláh Teréz tanárnő, megkérte a vejét, hogy tanítson már valami felcsíkit az osztálynak. Na onnan kezdődött a rengetek közös program Sándor Csaba bácsival. Hóba edzés fényképezéssel egybe kötve, angol órák, földrajz órák, kirándulások, táborok és természetesen a tánc. Hogy mit veszítettem? Semmit, sőt, hozzá tett az életemhez: a tánccsoporttal eltöltött idő tett azzá, ami vagyok.

Bőjte Zoltán

6 éves lehettem, a szüleim megelégelték, hogy nem hagyom békén őket. Mindig szerepelni akartam, táncolni, és elvittek Dan Ida nénihez. Részt vettem egy próbán, majd utána ismerősöktől hallottunk Csaba bácsiról. Kedves bajsza és barátságos mosolya segített jobban felszabadulni és már tudtam, jó helyen vagyok. Tudott és mai napig tud a gyerekek nyelvén beszélni, eléri azt hogy játszva tanuljunk tőle, közben pedig jól szórakozzunk. Szülőként és mentorként tekintünk rá és neki köszönhetjük életünk legszebb éveit. Számomra az Ördögborda az összetartozást jelenti. Bár messze lakom az otthontól, sokat nosztalgiázom, képeket és videókat nézek, népzenét hallgatok. Megtisztítják as ember szívét-lelkét. Barátságok, szerelmek kötődtek és életre szóló élményekkel gazdagodtunk. Akármikor újrakezdeném.

Bőjte Johanna

Nekem itt kezdődött minden. 1996. Összeszorul a gyomrom, annyi jó sztori van.

Nos, én is hozzászólnék Ördögbordás szülőként... Sosem felejtem el, amikor Noldy még botorkálós ovis volt, az "öreg" Ördögbordások pedig 5-8 osztályosok, mindig ámulattal, könnyes szemekkel néztem minden fellépésüket, csodáltam a fiúkat, s mondtam magamban "Istenem, bárcsak az én fiam is így táncolna egyszer!" És bekövetkezett, hála Istennek, sőt két fiamat is "bőgetehetem" azóta a fellépéseken. És a legszebb az egészben, hogy megadatott nekem az is, szóval a lényeg az, hogy valahogy belecsöppentem az Ördögborda életébe, és így nem csak kívülről csodáltam őket, hanem a csapattal együtt tudtam örülni, sírni... (tudjátok, a színfalak mögűl egészen más varázsa van a műsoroknak, szinte együtt dobban szívünk veletek, együtt fáradunk és együtt izzadunk, és a legszebb az egészben, amikor az előadás végén összeborulunk könnyes szemekkel, és "öltöztetőnénikként" egyenrangúvá válhatunk veletek, Táncosokkal! Hát én hálás vagyok, és köszönöm az érzéseket, amiket az Ördögbordától kaptam, a sok-sok élményt, amikkel a szívem gazdagabb lett.

Gál Irénke

Hát az én esetemben még korábbra nyúlik vissza a néptánccal való találkozás, az első emlékképem az óvoda tornaterme, ahol talán kiscsoportosak lehettünk, amikor már "Hadd el te kicsike"-t énekeltünk és táncoltunk egy hatalmas bajuszos bácsival, aki mindig nevetett, hangosan énekelt és lehetetlennek tűnő tapsgyakorlatokat csinált velünk. Én szó szerint belenőttem a néptáncba és azzal együtt nőttem fel. Elképesztő emlékeim vannak, fel sem tudnám sorolni, hogy mennyi mindent adott nekem a néptánc/népzene, de főleg az Ördögborda. Mi mindig egy család voltunk/vagyunk, nem csak a próbateremben, hanem bárhol a világon. Szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy aki valaha Ördögbordás/Botokás/Elevenes volt, az mindig az is marad, mert ez az életérzés bennünk van és kiirthatatlan. Sajnos én korán "elhagytam" a csapatot, de a határon túlról is volt alkalmam koreográfiát tanulni és bizony többször is felszálltam Szolnokon a benzinkútnál az Ördögbordás buszra, hogy Pesten együtt léphessünk színpadra.

Ugyan nem a régi csapattal, de itt is folytattam a táncot középiskolában és még az egyetem első éveiben is. Mindig megmosolyogtat, ha visszagondolok az együtt töltött évekre, és a mai napig, ha népzenét hallok felcsendülni, akkor biztos, hogy egy Ördögbordás emlék jut eszembe és mosolygok közben (néha könnyes szemekkel). Köszönöm minden táncostársnak és kísérőnek és mindenkinek az együtt töltött éveket és szép emlékeket!!!!

Szőcs Csilla

Én már a kezdetekre nem emlékszem, de azt tudom, hogy olyan jó volt néptáncosnak lenni. Nagyon szerettem (szeretem mai napig) a népdalokat, a népi gyerekjátékokat, a táncot. Örömmel mentem minden próbára, azokhoz képest, akik régebb táncoltak, falábú voltam, de igyekeztem felzárkózni. Egyre jobban ment. Vannak koreográfiák, amikre kifejezetten emlékszem (pl. Tűzlángja). Úgy érzem bármikor eltudnám táncolni. Sok közös turné, és rengeteg barátság, mély nyomait őrzöm határon itt és túl is. Olyan emberekkel volt lehetőségem megismerkedni, akikkel Csaba bácsi nélkül, soha. Hálás vagyok. Itthoni gyerekek, azt se tudtuk mi lehet az 4-5 csillagos szálloda, de megtapasztalhattuk. Ámultunk, hogy kártya kell, hogy gyúljon a villany, záródjon az ajtó.  Megtanultunk alkalmazkodni, időre kész lenni. Sokadik visszatapsolásra is ugyanolyan lendülettel színpadra állni. Hajat fonni, percek alatt, elfogadni, hogy a ,,nagyoknak" többet szabad. Éjjelig bulizni, mikor már nekünk le kellett feküdni. 

A jelenlegi életemben, itthon is, iskolában is jelen vannak, amiket tanultam. Csillogó szemmel néznek a gyerekek, hogy..., tud táncolni, énekelni ". Folytattuk a közös munkát Csaba bácsival, Noldival, kicsit más megközelítésből, a színpad előtt drukkolva most már a gyerekeknek. Ezt már senki nem veszi el tőlem, ez az enyém, örökre!

Bács (Biró) Henrietta